Lénye válogatja, hogy mennyi és milyen minőségű világ harcol lelke olvasztótégelyében. Van olyan akinek talán egy sem, van olyan akinek rengeteg, de mind hazugság. Leggyakoribb, hogy hamar elenyésző hamis képzetek váltogatják egymást egy életen keresztül és csak akkor van vége az őrült karnevál vándorlásának, mikor végleg kialszik a szikra.
Vallom, hogy csak egy világ létezhet lelkünkben, az a világ amely hazugság nélkül való. Megáll önmagában, nincsen szüksége semmire és senkire. Ennek a világnak csak akkor lehet vége, ha annak lelkei megszűnnek létezni.
Az én világom ilyen.
Mindig is hittem benne, sosem voltam rá hajlandó, hogy megtagadjam. Lehet voltak alkalmak, amikor nem jól értelmeztem annak rezgéseit, jobbító szándékait. Lehet akkor voltam durva, amikor szelídnek kellett volna lenni és lehet akkor voltam a leghangosabb, amikor hallgatni kellett volna.
Ám a lényegen nem változtat még ez sem semmit. Az alapvető szabályok, életben maradáshoz szükséges ösztönök ugyan azok maradtak. Amikor erre nem hallgattam, akkor követtem el a legnagyobb hibát. Hagytam, hogy fajomtól teljesen idegen eszmények elködösítsék elmémet. Engedtem, hogy kialakuljon egy olyan vágyódás, ami hazugságot, képmutatást és önbecsapást eredményez. Ember sosem futhat együtt a ménessel. Soha nem is futott és soha nem is lesz rá példa. A ménesben nincs önáltatás, nincs köntörfalazás, nincs hátba döfés.
Mennyi példát láttam, hogy miért nem működnek az emberi közösségek! Mégis hagytam...hátha más lesz ezúttal a végeredmény és nem marakodás, keserűség. Úgy látom, hogy a végkimenetel evidencia: mindenki megy az útjára, a fáradt, kába és leharcolt lovat meg ott hagyják sorsára. Barátok helyett utolsó társai a dögevők és a legyek lesznek.
Mi van ha....ha semmi sem igaz abból, amit fentebb leírtam?
Mi van ha....nem kell mindig ugyanazt a véget megérni?
Réges régen ,még akkor amikor az Istennő hajszálai a földet súrolták, volt az embereknek és a többi lényzetnek is egy különleges képessége. Ezt a képességet úgy hívták, hogy "alkotni". Ez a cselekedet állt legközelebb a Teremtéshez, amihez semmiféle élőlénynek nem volt hatalma, de álmait, vágyait, inspirációit bátran az alkotás szolgálatába állíthatta. Ez volt az Aranykor.
Nem volt különbség a fába, kőbe, agyagba vagy mondandóba öltött alkotásokban, mert mind mind az álmokat, a szabad szellemet és a Teremtést dícsérte fennhangon. Tiszta szívből, szerelemből születtek ezek a szobrok, versek, képek és azt azt üzenetet hordozták amiből fakadtak.
Ezek az idők, lények és alkotások mára már porrá s a szél martalékává váltak és már az Istennő haja sem simogatja a föld felszínét. Nincsenek már álmodóink, nincsenek szabad lelkek, nincsenek alkotások amik tiszta szívből és szerelemből születnének. Álmainkat, ha még vannak egyáltalán, elnyomják és silány tárgyakkal, eszmékkel helyettesítik azt. Így lettek a manókból transzformerek és így lettek a királylányokból és a szegénylegényekből Barbie és Ken.
Csak egy vígasz van ebben az elkeserítően szürke, fantáziátlan világban. Az Istennő ajándéka most is mindenkit érint. Mindenkiben ott van a lehetőség az alkotásra. Ezt az ajándékot nem használni és helyette lopott, koszlott álmokat vásárolni bűn és önmagunk becsapása.
Nehéz egy egyszarvúnak olyan világban élni, ahol nem alkotni vágyó lelkek laknak, hanem kötelességtudóan engedelmeskedő lemmingek. Az élet szürkeségétől, a tagadástól, hogy vannak még csodák a tündérek is meghalnak. Az egyszarvú pedig lassan elsorvad, kiszürkül. Ám ez nem történhet meg, mert ha mást nem is, de példát kell mutatnunk, hogy alkotni jó érzés! Ilyenkor egy kicsit átérezhetjük a Teremtő hatalmas felelősségét és áradó szeretetét az alkotás iránt.
Miért szomjaznak oly' kevesen ezért az édes nedű iránt? Van olyan egyáltalán akit nem elégít ki a mesterséges ízfokozók világa? Létezik olyan ember még, aki be mer lépni a fantázia birodalmába, hogy feldezze a manók, tündérek és egyéb varázslatos lények világát?
Én már feladtam régen a reményt az emberi világ felé, de azért (is) vagyok itt, hogy tanuljak és világ a kőkemény, szilaj és túl öntudatos fejembe verje, hogy mindig vannak kivételek.
Így hát megosztom veletek kincsem, egy a mai világunkban járó álmodó weboldalát, ahol nem csak saját világát önti gyönyörű szobrokba, maszkokba, mécsesekbe, hanem az arra tévedő vándoroknak is szívesen segít, hogy áthozza ebbe a világba saját hőseiket, isteneiket, ideáljaikat. Mindezt tiszta szívből teszi és csak pár tallért kér a megvalósításért.
Ha érzed a hívást, ha már régóta szeretnéd látni, hogy megvalósul mindaz amit elképzelsz....
Tegyél egy bátor lépést és lépj be az álmodó weboldalára:
Újabb
eonok teltek el az időtlen vidéken és az egyszarvú egyre csak vándorolt. Útja
során egy magányos tisztásra ért, ahol egy rég elfeledett templom romjai
árválkodtak. Óvatosan körbejárta a moha lepte maradványokat és miután
megnyugodott, hogy semmilyen teremtény nem fészkelte be ide magát, lepihent az
egyik omladozó fal tövében. A sápatag nap lenyugvóban volt, utolsó fényeit még
elszórta az árván hajladozó virágok felé és mielőtt lebukott volna a dombok
mögé, az utolsó fénypászma még megcsillant Cornissa szarván.
Az
éjszaka súlyos lepelként vonta be a tisztást, mint a démoni irnok tintája, úgy
festett idegen árny szimbólumokat a templom falaira. Talán csak érzéki csalódás
volt, de úgy sejlett mintha a minták saját életet éltek volna és valamiféle cél
reményében vonaglanak egymáson keresztül. Az egyszarvú álmosan pislogva nézte a
furcsa árny játékot, és megdöbbenve vette észre, hogy az árnyak mintha csak
kiegészítenék a romos templomot, bekúsztak a törések, csorba falmaradványok
közé, hogy egyre feljebb és feljebb kúszva úgymond felépítsék az egykor gigászi
építményt. Cornissa szíve a torkában dobogott, de nem mozdult el a helyéről,
tudta, hogy bármi is történik az immáron elkerülhetetlen.
A
rom-árnyék templom pedig, mire a hold feljött, hogy fénykoronát bocsájtson a
ciklopszi épületre, teljes dicsőségében nyújtózkodott az ég felé, hirdetve
egyfajta örök hatalmat és dicsőséget, amin nem fog az idő vasfoga, ami átnyúl
időn és téren keresztül, visszautasítva az elmúlást, a halált. Úgy esett,hogy
az egyszarvú a templom elő hajójában tartózkodott immár és vaksi szemeibe
szemkápráztató fényjáték csalt keserű könnyeket. Angyalszárnyú fénycsíkok
húztak fátyolfényt a templom belsejébe és szőttek oltárt, padokat, míves
szőnyegeket az eddig üresen ásítozó térbe.
Az egyszarvút
is körbeölelték a fények és puha tapintású párnákat varázsoltak annak megtört
teste alá. Majd mint megbolydult méhkas kezdtek el keringeni a templom csarnok
közepén, egészen addig míg egyetlen hatalmas gömbbé nem álltak össze. A
fénygömb elkezdett pörögni, egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben és minden egyes
fordulattal egyre több fény csöppet szórt az oltár mögé. A cseppek hangosan
koppantak a kövezeten, olyan erős hanggal, mintha csak óriások táncoltak volna
a teremben. A hangzavar egyre csak nőtt, a cseppek pedig egyetlen hatalmas
szoborrá olvadtak össze. Úgy tornyosult az oltár fölé, mintha csak azért lenne
akkora a templom, hogy gigantikus méreteit be tudja az fogadni. Bárki is nézett
a szoborra, azonnal semmivé vált, apró porszemmé, amit az első nyári szellő
elfúj, úgy, hogy sose találja senki nyomát.
Cornissa
nem mert a szoborra pillantást se vetni, tekintetét annak lábára szegezte és erősen
koncentrált, hogy el ne tévedjen tekintete. Látta, hogy a hatalmas (talán
márvány) mezítelen lábak kőkemény felszíne alatt, halovány, azúrkék erek
lüktetnek, mintegy közvetítve a Hatalmas Szív minden egyes dobbanását. Az
egyszarvú bebújtatta fejét a párnák közé, szemeiből a szégyen maró könnyei
csorogtak le remegő ajkaira.
„Miért,
miért pont így kell Elé kerülnöm? Jaj nekem, nincs hová rejtenem szégyenem! Mit
tegyek, mit kellett volna tennem? Mi a válasz, mi a válasz?
A
kimondatlan kérdésekre, érces, de buja hang adott választ:
„ÉN
VAGYOK A KÉRDÉS, ÉS ÉN VAGYOK A VÁLASZ.” „SZÁMODRA NINCS VÁLASZ, NE A VÁLASZT
KERESD FOLYTON. HALLD KÉRDÉSEMET ÉS VÁLASZOLJ ŐSZINTÉN, MERT TEMPLOMOM
MEGSZENTELT FALAI KÖZÖTT CSAK AZ IGAZSÁG NYER ÉLETET, MINDEN MÁS VÉRRÉ ÉS PORRÁ
VÁLTOZIK!
Az
egyszarvú mély levegőt vett és úgy bukkant elő belőle az imádott szó, mint
újszülött gyermekből az első lélegzetvétel: Dyleach.
Ez az egy
szócska önálló életre kelvén körbesuhanta a templomot, megsimogatta az oltár
mind a négy sarkát, majd csendben megpihent szelíd csókokat elhelyezve a
mezítelen lábon.
Az érces,
buja hang újra életre kélt, olybá tűnt, mintha minden egyes szava egy gyökérszó
lenne, az a szent mantra, amely élete a Létezésnek és majdan halála is az
lészen.
„MERÜLJ
ÖNMAGADBA ÉS HOZD FEL AMIT RÓLA REJTETTÉL EL ÖNMAGADBAN. MONDD KI SZENTSÉGES
TESTEM ÉS ÖRÖKKÉVALÓ LELKEM ELŐTT, HOGY A BETŰK ÉS SZÁMOK FOLYAMÁBÓL ÁTADHASSAM
AZT, AMI JOGOS ÖRÖKSÉGETEK!”
Az ijedt
patás nagyot nyelt, mert ez a kérés volt számára élete legrémítőbb élménye. Lelke mélyén végtelen határú, csodálatos szépségű birodalom
terült el, de ezt a csodás dimenziót hatalmas falak vették körül. Innen kellett
volna kicsempészni a szavakat, melyeket kincsként őrzött, nem féltékenyen, hanem
féltve.
Most
először kicsit felemelte a fejét és halkan szólt, mintha csak a csillagoknak
énekelne elalvás előtti éneket:
„Selymes hajának illata,
Karjának finom vonala,
Ajkának rózsa íze,
Derekának asszonyi íve,
Körmeinek gyöngyház fénye,
Csengő hangjának csábító éle,
Mind, mind engem hívogat,
Ölelő karjaiba vágyom,
Ölelve lenni és átölelni,
Szorosan fogva, nem eresztve,
Édes, mézes csókokkal,
Magamévá tenni…”
Így susogta
kis dalát az egyszarvú, s csoda történt, mert minden egyes versszak végén egyre
több erőre kapott és a végén már egész testét kihúzva szavalt, fejét büszkén a
vakító fehérségbe tartva. Sörénye fehéren vakított a fényárban és Cornissa
jóleső érzéssel fürdött abban. A magasból lágy szellő támadt, ami elérve az
apró lovacskához számok és betűk egyvelegét szórta annak elméjébe:
Szív –
10, Gyere – 23, Az öröm – 26, beszéd – 93, Tedd azt – 159, Gyermek – 488, Felemelkedés – 632.
Ezek a
titokzatos látogatók fürödtek meg Cornissa testében és lelkében, míg szemei
elhomályosodtak, teste lerogyott a párnákra és tudata egy szemvillanás alatt
kialudt.
A
templomra csend zuhant, mélységes csend, s csak a szobor árnyéka őrizte némán a
párnákba rogyott Cornissa-t.
Van aki a világosságban keresi életének apró részleteit, a hogyan tovább útmutató jelzéseit figyelvén és van aki képtelen a fényben tájékozódni. A fényesség elvakítja, szemeiben összefutnak a könnyek és keserű ízű patakokként csorognak le ajka szegleteibe. Semmi sem akadályozza, hogy kilépjen a fényre, de elég egy-két lépés és sörényét zavartan rázza jobbra és balra, patás lábai össze-összecsuklanak és nem tud megtenni még egy aprócska lépést sem. Talán akkor sem, ha az élete múlik rajta. Lehet vágyik a fényre, de hiába minden, mert képtelen benne létezni, lélegezni. Számára nem hangzik itt el dal, nem láthatja ahogyan lenyugszik a nap az örökzöld dombok között és soha nem nézhet fel a tisztás közepéről a csillagos égre. Pedig milyen szépen ragyognak azok a csillagok!
Nincs más út, csak az a másik. Az a szürkés feketés, szívbemarkoló, sikamlós félelemmel teli birodalom. Léptei itt bizonytalanok, teste folyamatosan remeg, nem talál repeső szíve megnyugvást. Hová menjen, merre menjen? Minden egyes forduló egy újabb veszéllyel átitatott félelmetes szonáta, az ő élet-halálának keserű dala. Hiába mereszti szemeit, a szürke, miazmás levegő már rég opálos üveggé varázsolta mindkét látószervét. Csak akkor működött, ha valami rémségessel találkozott és akkor is csak a legutolsó pillanatban. Ez a paralizált állapot volt önmagába épült csapdája, amit az éjszaka lényei kényükre kedvükre kihasználhattak és ki is használtak. Ezen a Setét Földön botladozott a holdszemű egyszarvú és miközben óvatosan újabb és újabb ördögi ösvényekre lépett, azon gondolkodott, hogy vajon mindig is ide tartozott vagy valami ősi átok köti ide talán?
Néha teljesen elveszítette idő és térérzékét és nem tudta, hogy hogyan került egy csipkés meredély szélére, egy romokkal teli tisztásra. Elméje hátsó részében ott bújkált egy másik élet, mintha a kiesett időben máshol élt volna, más körülmények között. És azt is érezte, hogy amikor ezek a kis tudatszilánkok bökdösik elméjét, a szíve erőteljesen megdobban, mert érezte, hogy abban a másik életben ott volt valaki mellette. Egyszerre volt ez az érzet megfogható és illékony. Mintha csak incselkedett volna vele ez a másik élet, hogy gúnyt űzzön belőle. Ugyan mit is láthatna vak szeme? Csak a Setét Föld volt a valóság, annak minden borzalmával, sívár látképeivel és mályva aurájú lényeivel.
Talán eonok suhantak el sörénye selymes tincsei között, tán csak ezer év intett bágyadt búcsút az egyszarvúnak, de bármennyi idő is telt el, megszámlálhatatlan ösvényt, zegzugot bejárt a fáradt patás. A folyamatos félelem sem tudta megakadályozni abban az elhatározásban, hogy megtalálja az Ösvényt. Sokat fáradozott, nyálkás, öreg falevelek ráncai között olvasta ki a cseppnyi információkat, de minél többet tudott, annál zavartabb lett. Ha legalább békét adna fájdalmas végzete! Ám nem volt nyugvása, egyre tovább és tovább kellett mennie. Fájdalmát belenyihogta a hideg szélbe, ezáltal üzent annak a világnak, ami fogvatartotta és szorongatta egyre rémültebben dobogó szívét. "Shamia, shamia marukh gee!" "Segítsetek, segítsetek éji lények!" "Marukh gee, tiannah tiannah mista me!" "Éji lények, mindent, mindent odaadok!"
Jól figyeljetek földi lények. Nektek ezek a mondatok egyszerű gondolatokat szülnek fejetekben, de ímé a magyarázat, amit ti nem, de az éji lények jól értettek: "Éji lények! Mindenemet feláldozom, ha segítetnek nekem, ha megadjátok a tudást. Bármi is legyen az, elfogadom, de tudnom kell! Nem számít az ár, fogadjátok el, vegyétek el a halott egyszarvútól!"
Ahogy írtam, az éji lények jól értették a rövid, de annál hangosabb nyerítés értelmét. Két fordulót kellett csak megtennie Cornissa-nak (így hívták az opálos tekintetű lovat) a sötét erdei ösvényen, mikor szárnysuhogást hallott, majd egy faág súlyos reccsenését, ahogy a szárny gazdája megkapaszkodott a girbe gurba növényen.
Cornissa rémülten felnézett és meglátta a Setét Föld egyik leghírhedtebb teremtményét a hárpiát. A tollas nőrémség éles fogait kivillantva elvigyorodott majd dalra fakadt. Olyan dalra, mely gyönyörűséges folyamként buggyant elő az iistenkáromló ajkakról, olyan dalra melynek hallatán az egyszarvún heves remegés lett úrrá:
"A szívem túl nagy, nem tudon hol vagy, forog a világ, elfolyik minden, nekem senkim, de senkim sincsen...."
Így szólt a szentségtelen zsoltár a madárnő ajkáról, de csak egyszer énekelte el. Majd fejét oldalra fordítva kíváncsian nézett az egyszarvúra. Választ hiába várt, mert énekének hallgatósága meg sem tudott mukkani. Csak állt, mind a négy lába remegett és szemeit ijedten forgatta. A rémséget elégedettséggel töltötte el dalának hatása és jól tudván, hogy a szarvas ló képtelen elfutni, leszállt hát mellé és így szólt:
"Ímé a válaszom, kérem ami a jussom!" - rikácsolta a hárpia és obszcén módon kinyújtotta hosszú nyelvét, ami lucskos volt már a nyáltól.
Cornissa megremegett, de tudta, hogy fizetnie kell, mert a szabályok itt is szabályok voltak. Egész testében megfeszült, mind a négy lábával lecövekelt szorosan, majd fejével bátortalanul intett a hárpia felé. Amaz óvatosan, de nagyon határozottan közel ment áldozatához és miután körbejárta azt, megállapodott annak jobb oldalán a mellső lábaknál. Még egyszer megnyalta ajkát, majd nagyra tátotta száját, melyben tűéles fogak sorakoztak, mint csatára kész handzsárok és hosszú vörhenyes nyelvével végignyalta Cornissa jobb lábszárát. Elégedetten mormogott, láthatóan élvezte a csapdába kényszerült állat félelmét és miután kiélvezte azt, nagyot harapott annak lábába. A léha ajak szorosan rátapadt a vékony, inas lábra és a tűéles fogak mélyen belevájtak abba. Az erdő halott csendjét megszakította a reccsenő hús hangja és az egyszarvú fájdalmas nyerítése. A hárpia lassan és élvezettel táplálkozott, ritkán jutott ilyen fejedelmi étekhez. Majd mikor végre felemelte a fejét, véres pofáját büszkén az ég felé fordítva rikoltotta:
"Hatalmas árat fizettél egyszarvú! Sebeid hamar begyógyulnak, húsod is új életre kell, de véredbe került a mérgem és örökké érezni fogod a harapásomat"
"Senki és semmi nem tudja lemosni szentségtelen csókomat, ott fog égni, forrni a lábszáradban és hirdetni, hogy Miyairrh a hárpiák királynője nyomta rád céda csókját!"
A hárpiák királynője hangosan felnevetett, majd szárnyai erőteljes lendítésével meglovagolta a szelet és amilyen hirtelen felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt.
Csak a fájdalom maradt az egyszarvúval, de ezt a fájdalmat elnyomta egy jóleső, diadalmas érzés. Most már biztosan tudta, hogy van kiút és azt, hogy ott vár rá valaki. Lassan, bicegve elindult, egy újabb ösvény, egy újabb kanyar felé. Az út rövidebb lett és ez ellen senki sem tudott tenni.
A földnek hatalmas királya lészen,
kiválasztott ő a spirális Kard által.
Mit is lehetne elmondani a
Harmadik Korról? Keveset, mert az Unikornisok és Sárkányok igen csekély
hatással voltak rá. Réges régen elválva a nagy Hajnaltól, a Bronz Korszak lepusztult,
fényét veszett időszak volt az Arany vagy akár az Ezüst Korszakhoz képest.
Ugyan még néha láttak Sárkányokat és Egyszarvúkat, de ez a korszak az embereké
volt. A mágia gyenge volt, az emberek karjuk erejével uralkodtak. Kevesen
voltak azok, akik ismerték a mágia tudományát, erejük pedig oly csekély volt,
hogy nem tudták megvédeni magukat a babonás népségtől, akikmár nem bíztak a mágiában. A tudomány és a
vallás volt az új út.
Az anarchia magáénak
követelte a világot, az erős a gyengén élősködött, szétzúzva akaratukat és
rabszolgává téve őket. Járványok és szegénység borított el mindent, az emberek
egy része bandákba tömörültek és rabszolga sorba vetették ember társaikat vagy
megölték őket.
Ahogy a sötétség egyre gyülekezett, és hideg szél járta be a puszta földeket,
egy humán, egy Varázsló, ki bölcsebb volt és tudósabb a mágiában mint társai,
messzire nézett a jövőbe és látta, hogy faja el fog pusztulni, ha valaki nem
állítja meg a hanyatlást.
Kikérte egy Sárkány tanácsát, de az nem látott semmi bajt a világban. Számára
nem volt fontos, hogy hamarosan az emberiség elpusztítja saját magát, ez nem az
ő gondja volt. Hát nem az a természet rendje, hogy az erős győzedelmeskedik a
gyenge felett? És ha egy faj elpusztítja magát, akkor az bizonyára gyenge és
nem érdemli meg a túlélést.
Ám a Varázsló úgy gondolta, hogy ez így nem lehet helyes. Kell lennie másik
útnak, így hát kikérte egy Egyszarvú tanácsát. És az Egyszarvú rengeteg bajt
látott a világban. Az Egyszarvú útja egy a harmóniával: az erő megosztásával,
ahol mindenki hozzáad és megosztja azt amivel rendelkezik. Nincs olyan, hogy
gyenge, mert sok gyenge lény, ha közösséget alkot, akkor nagy erőt képvisel.
Ami pedig megsérült, azt meg lehet gyógyítani, ahelyett, hogy rabszolgasorba
vetnék vagy meggyilkolnák. Ha egységre lépnek, akkor a Humánok újra elérhetik a
kegyelmi állapotot, amiben egykoron részük volt.
A Varázsló most már tudta, hogy mi a teendő, de azzal is tisztában volt, hogy
egymagában ezt nem tudja keresztülvinni. Bölcs volt és okos, de nem vezető
egyéniség. Keresnie kellett egy embert, akin keresztül dolgozni tudott, egy
fizikailag és nem mágikusan erős egyedet, hogy a szkeptikus emberek megbízzanak
benne. Egy szerény származású, de bensőleg nemes embert, hogy mind a parasztok,
mind a nemesek közt tisztelet ébredjen iránta. Szívének igaznak és erősnek kell
lennie, mert nem könnyű elbánni a folyamatosan torzsalkodó kiskirályokkal.
Voltak olyanok, akiket egy erős vezető segítségével megláthatták a harmónia
lényegét, de ezeket először meg kellett nyerni. És persze voltak olyan hadurak,
akik inkább feláldoztak volna minden férfit és nőt, mint hogy egyetlen kis
hatalom morzsáról is lemondjanak. Ezek soha sem hajoltak volna meg, akkor sem,
ha látták, hogy törekvéseik a porba hullnak mindenképpen.
„Egy királyra van szükségem,” mondta a Varázsló. „Nem akármilyen királyra,
hiszen sok önjelölt uraság van ezen a vidéken. Magasan kell állnia mindenki
felett, a Királyok Királyának kell lennie. Tudod-é, hogy hol találok ilyen
férfit?”
„Hagyd, hogy megtalálja saját magát,” mondta az Egyszarvú. „Senki sem bízna egy
királyban, akit egy Varázsló választott, bármennyire is nemesek a szándékai.
Egy szimbólumra van szükséged: olyanra, amiben a gyenge és az erős is bízik,
ugyan úgy, ahogy te bízol abban, hogy a királyod megbízható.”
„Milyennek kellene lennie ennek a szimbólumnak?” morfondírozott a Varázsló.
„Ebben a háború szaggatta korszakban csak a kard erejében bíznak az emberek.”
„Akkor hát legyen az a szimbólum egy kard,” mondta az Egyszarvú és mielőtt a
Varázsló meg tudta volna állítani őt, az előrehajolt és ragyogó szarvát
beleállította egy a közelben fekvő üllő alakú kőbe.
Egy sikoly hallatszott, mintha két vas hegység egymásnak ütközött volna.
Villámok cikáztak és a föld megremegett. Füst csapott elő a földből és szörnyű
égett szag terjengett. Mikor pedig a füst eloszlott, a Varázsló felkiáltott
iszonyatos félelmében, mert az Egyszarvú ékessége ott volt elmozdíthatatlanul
beleágyazódva a kőbe, a kanca fejéből pedig, a vér szabadon folydogált utolsó
útjára kelvén.
Mielőtt meghalt volna, elmondta a Varázslónak, hogy mit kell annak tennie, az
meg könnyek között ígérte meg, hogy úgy fog cselekedni, ahogy az Egyszarvú tanácsolta.
Ezek után az Egyszarvú meghalt, vagy talán csak úgy sejlett…törékeny teste
haloványan világított, majd alig látható permetté alakult és belepte a sziklába
ágyazódott szarvat. Majd a szarv elkezdett egyre jobban világítani, olyannyira,
hogy a Varázslónak el kellett fordítania a szemét. Ám mikor újra reá tudta
vetni tekintetét, látta, hogy a szarv csodálatos karddá alakult, mely fényes
volt mint egy tükör, díszítésként pedig egy furcsa spirális alakzat futott
végig rajta.
A Varázsló megpróbálta kivenni a fegyvert, de annak ellenére, hogy nem volt
gyenge testfelépítésű, nem sikerült neki. Bizony a kard és annak hitvesi ágya,
a kőzet is olyan nehéz volt, hogy azt nem lehetett eltávolítani, oda volt
horgonyozva a hegységhez.
Így hát a varázsló útra kelt
és előkészített mindent. Elterjesztette a csodálatos kard hírét, hogy csak az
tudja elmozdítani, akinek az a végzete, hogy a Királyok Királya legyen. Az emberek
felkeresték a kardot, volt, aki csak azért, hogy megcsodálhassa, volt aki azért,
hogy pusztán az értéke miatt ellopja és voltak akik azért, hogy bebizonyítsák,
hogy ők a legenda által megjövendölt Király. Ám a kardot senki sem tudta
megmozdítani és a legenda egyre csak nőtt.
A történet további részét jól ismerik az emberek. Született egy gyermek, egy
kékvérű hölgy törvénytelen gyermekeként. Egy igazságos és kedves fiatalember,
aki nem örökölte apja vad és hódításra éhes természetét. Egy nap ez az ember
kihúzta a kardot a sziklából és ez a cselekedet elég volt ahhoz, hogy mindenki
elismerje hatalmát. Ezek után csak pár évbe tellett és a vidék egységbe
kovácsoltatott és úgy sejlett, hogy egy új arany korszak hajnala virradt meg.
Ez az állapot sokáig kitartott. Ez nem az Aranykorszak kortalan időszaka volt,
de az Idő nem diktált olyan eszeveszett tempót, mint a mai világban. A Királyok
Királya és Bajnokai, akiket asztalához ültetett, hosszú fiatalsággal
ajándékoztatott meg, aminek forrását senki sem ismerte, talán csak a Varázsló.
Sajnos azonban a Királyok Királyának házát is elérte a korai vég, mely az árulás ruhájában
lopódzott be hozzájuk. Királynője és legjobb barátja csalta meg a Királyok
Királyát. Nem akartak gonoszat cselekedni, de egymás iránti szerelmük volt az
első repedés, amin keresztül besurrant a súvadás. Tettük beszennyezte az
uralkodó nemességét és ellenségei, akik csak erre vártak, végre megtehették az
első csapást. Az elégedetlenkedés végül polgárháborúba torkollott.
A Királyok Királya végül a csatamezőn találkozott ellenségeivel. Rengeteg ember
meghalt a csatamezőn, mire szembekerülhetett a lázadás vezérével, a fekete
lovaggal, kinek pajzsát egy tekergődző sárkány díszítette. Vad, elemi erejű
csata volt ez kettejük között, olyan hatalmas erejű, hogy tomboló energiájukra
a föld is válaszolt. Viharok tomboltak körülöttük, hegyek remegtek meg, erdők
omlottak össze.
Végül a Királyok Királya ráeszmélt, hogy mit kell tennie. Megértette, hogy amíg
ő ereje teljében volt, addig a vidék is hasonlóképpen, és ahogy erejét veszti,
a vidék is elenyészik. Kötelék volt közöttük, és ha nem akarta, hogy a vidék
vele haljon meg, akkor el kellett vágnia ezt az erőfonalat. Így hát minden
védelmét feladva, egy utolsó csapást indított el spirális kardjával. Megfizette
azt az árat, amiről tudta, hogy meg kell fizetnie, ugyan levágta ellenfelét, de
maga is halálos sebet kapott és átfutott rajta nem csak testének fájdalma, de a
kötelék elvesztésének elviselhetetlen kínja is.
Önfeláldozása folyamán a világ nem szűnt meg létezni. A Bronz Korszak véget ért
azonban, vívmányai és találmányai leromboltattak a végső, pusztító csatában, de
mivel a Királyok Királya szabadon oda adta életét, a világ egy fontos darabkáját
megmentette és így lehetővé vált, hogy a Negyedik Korszak megszülessen.
A család tizenharmadik utódja
semmit sem tudott igaz rangjáról. Herceg volt, ki a messzi Király szolgálatában
állott, kitől éles csipkéjű hegyek választották el, gyűrűként körbefogva az
erdőt és a helyet ahol lakott. Idejével enmaga rendelkezett és népe csak az ő
igényeit leste. Ám a herceg nagyon unatkozott, ezért eljárt vadászni, hogy
elűzze lelke nyomorúságát. Nagy ügyességre tett szert ebben az úri
szórakozásban és elküldte embereit a mély erdőbe, hogy keressenek számára olyan
vadat, ami igazán kihívás lehet a számára. A szarvasbikát és a vaddisznót
lecserélte a sárkányfattyúk és az alakmások vadászatára, és listájára került
egy kis hidra és egy gorgó is. És akkor, egy nap meglátott a távolban egy
Egyszarvút. Látta annak csodálatos szépségét és hihetetlen sebességét, ahogy az
erdőben vágtázott. Érezte a herceg, hogy nem lehet más, csak ez a teremtmény a
vadászat csúcsa.
Nem a Felvigyázó volt az
egyetlen Egyszarvú a vidéken, mint ahogy nem az Őrző volt az egyetlen Sárkány.
Történt pedig, hogy egy fiatal Egyszarvú rátalált a Felvigyázóra és az
elbűvölte őt. Egy Humán számára minden Egyszarvú földöntúli szépséget birtokol,
de egymás közt sokféle különbözőségük akadt. A fiatal Egyszarvú inkább lószerű
volt megjelenésében, igaz nem létezett olyan csődör, aki vele versenyezhetett
volna. A Felvigyázó finomabb jelenség volt, majd hogy nem éteri jelenség, oly
kecsességgel, amimegsebzi a Humán
szívet és olyan szemekkel, amik elnyelik azt.
Nagy igazság: néha még a
magányos természetű Egyszarvú is igényli a társaságot.
Mivel a hármasság két részének figyelme elterelődött, az Őrző dolga könnyű
volt.
Még csak nem is kellett
cselekednie, az apró kis darabok maguktól a helyükre csúsztak és így rajzolták
ki a közelgő végzetet. A herceg egyik nyomkövetője rátalált a Felvigyázó
nyomaira és a jó hírt azonnal közvetítette urának. Az óvatlan Felvigyázó az
erdő szélén vándorolt, ahelyett, hogy az erdő smaragd szívében rejtezett volna,
ahol Humán sosem járt.
Úgy történt, hogy a Felvigyázó szeretője nem volt a közelben, mikor az első
Egyszarvú vadászat megkezdődött. Ha a dolgok máshogy alakultak volna, szívesen
helyet cserélt volna szerelmével és a Második Gonoszság elkerülhető lett
volna…legalábbis egy ideig. De nem volt ott és a dolgok úgy történtek, ahogy
történtek.
Sokan voltak, akik megtagadták a részvételt a Vadászatban, mert az Egyszarvúak
még mindig speciális helyet foglaltak el a Humánok szívében. De ebben a korban
már a többség nem értékelte a szépséget, hanem helyette a gazdagságot éltették,
mások élete pedig fikarcnyit sem számított, csak a saját maguké. Így hát nem
olyan nagy vadászcsapat indult el, mint régebben, de így is túl sokan voltak
ahhoz, hogy az Egyszarvú csak úgy el tudjon futni előlük. De még így is, egy
fél napig el tudta őket kerülni és nem hagyott nekik mást hátra csak csalódást.
A herceg rájött, hogy természetes eszközökkel nem tudja elfogni ezt a
vadállatot, ezért tanácskozásra hívta embereit és azoknak asszonyait. A régi
korok mítoszait felelevenítették és így esett, hogy a herceg lányára esett a
választás.
A Felvigyázó kíváncsi lett és
több mint óvatos, mikor érzékelni kezdte a tisztáson virágot szedő lánykát.
Érezte, hogy a tisztást környező bokrok embereket rejtenek, érezte, hogy
kezeikben hideg fémet tartanak. Ösztönből cselekedve kirontott a tisztásra,
hogy figyelmeztesse a kislányt a környező veszélyre, nem sejtvén, hogy ezzel
enmagát csalta csapdába.
Ebben a pillanatban az emberek kirontottak rejtekükből, lándzsákkal, hálókkal
és vérebekkel. Az Egyszarvú minden erejét beleadva, foggal, patával harcolt és
majdnem ki is szabadította magát a tisztás halálos öleléséből, de még több
ember bújt elő a bokrokból kezükben halálos számszeríjat tartván. Az Egyszarvú
gyors volt, elképzelhetetlenül sebes és a nyílvesszők mind mögötte csapódtak
be…egyet kivéve, ami egyenes a szívének mélyére temetkezett.
Az erdő ebben a pillanatban elnémult. Minden mozgás megszűnt. Természetellenes
csönd települt az erdőre, amit csak egy borzasztó kiáltás tört meg: egy
kísérteties, haldokló dal zuhant a környékre, ami megolvasztotta még a
legkeményebb szívű teremtmény szívét is – a fájdalom és gyötrelem hangja.
Szerelme meghallotta a dalt és szíve s szarva jéggé vált, annak ellenére, hogy
teljes erejéből futott a borzalmasan szépséges hang forrása felé.
Túl későn érkezett, ott találta őt a tisztás szélén, vérének szomorú tavában
fürödve. Szemei csukva voltak, szarva fénye nem világlott már, üres tompaságot
mutatott csak. Mellére vörös szalagot festett a nyílvessző, amely átfúrta
szívét. Az Egyensúly megtöretett és az Erők elszabadultak a világon,
irányítatlanul, vadul, felerősítve az okozat hullámveréseit. Az ég elsötétült,
villámok csapdostak dühödten: az erdő nyugtalanul sóhajtozott és vergődött és
ennek a káosznak a közepén gyalogolt be a tisztásra a herceg, hogy zsákmánya
szarvát levágja egy kardcsapással, ezzel elnyervén trófeáját. Ám szarv helyett
a feldühödött és minden reményen túljutott szerelmest találta, aki nekirontott
a hercegnek és szarvával átdöfte azt, beszennyezvén kincsét egy Humán vérével.
Ahogy megtette, már meg is bánta, de a baj már megtörtént. A Teremtő elborzadva
nézett munkájára, amit ismét a pusztulás veszélye fenyegetett.
Ennek a Korszaknak véget ért az élete, nem lehetett megmenteni. Ismét újra
kellett kezdeni a Munkát és így jött létre a Harmadik Korszak: a Bronz Korszak,
amit úgy is hívtak, hogy a Románc Korszaka.
A smaragdzöld
Brocileandeban megalkottatott az Egyensúly,
De az szétzúzaték egy
fájó szívű Egyszarvú által!
Az Ezüst Korszaka az Arany reflekciója volt és
mint minden tükröződés, elveszített valamennyit annak szépségéből és
csodálatosságából. Szép volt, de nem volt tökéletes. A humánok közönségessé és
esetlenekké lettek: már nem voltak olyan angyali teremtmények, mielőtt a
Kitaszítás létre nem jött volna. Még rosszabb, hogy itt létezett az Idő és az
magával hozta a Halált: az Ezüst Kor megfosztotta a humán fajt a
halhatatlanságtól.
Ám Egyszarvúak is lakozának
ezen vidéken, mert ugyan ők nem űzettek ki, de sokan azt választották, hogy nem
veszítenék el köteléküket rokonfajukkal, mert láták, hogy az ősi szépség
lángola bennük, mint ahogy mindig is lángolt az. Belsejükben ott szunnyadt a
tökéletes kellem, az időtlen fiatalság és a legfensőségesebb mágia, mind az,
ami mindig is az övék volt. Imigyen a Sárkányok, akik a humánokkal együtt
Űzettek ki, keveset veszítettek el az átmenet folyamán.
A világ még mindig fiatal
volt; ragyogó a mágikus erőktől melyek életre hívták azt. Továbbra is a mágia
volt az az erő, ami minden forrásból felszikrázott, minden kvarc érből fel csillámlott
és ami minden levélből fellélegzett.
Az Alkotó tudta, hogy az
Ezüst Korszak nem tarthat sokáig: ellenségeskedés valá a Sárkányok és az
Egyszarvúak között. A humán fajzatok veszélyes egyensúlytalanságban és
kiszámíthatatlanságban álltak a két fél között. És mivel látá az Alkotó ezt,
így cselekvé: egy sűrű, ősi erdőben, melynek neve Brocileande, megalkotta
minden világ erejének kapcsolódási pontját. Minden egyes erőt egymás ellenében
egyensúlyba és stabilitásba hozta és, hogy fenntartható legyen ez az Egyensúly,
mind a három fajból egy képviselőt helyezett el a nexus ellentétes pontjain. A
Harmónia és a Fény oldalát egy-egy Egyszarvú jelenléte koronázta meg. A vele
ellentétes oldalon álltak a Sárkányok, az Őrszem és Felvigyázó erők között. Egy
igaz szívű és kedves bölcsességű humánt pedig megtett mindezek szemlélőjévé.
Úgy tűnt, hogy az elrendezés
működőképes. Ugyan a Humánok, Sárkányok és Egyszarvúak szétszéledtek a világ
mind a négy sarkába, de a mindenek középpontja a Brocileande erdő volt, az első
és legfontosabb minden elvarázsolt erdők között. A védelmezők triádja
megesküdött, hogy fenntartják az Egyensúlyt, mindenek felett ez lészen
elsődleges életcéljuk, nem figyelembe véve fajuk szükségeit, mohóságait, mert
azonképpen ahogy szépült és épült Brocileande, úgy szépült és épült a világ is.
És az Egyensúly megtartatott,
évről évre, dekádról, dekádra. Az Őrszem és a Felvigyázó halhatatlan volt, de a
Megfigyelő, aki az erdő szélére helyeztetett a népével, megöregedett és idővel
meghalt, így fia örökölte a nemes feladatot. A fiú felvette atyja nevét és
nemzőjéhez méltóan igazságossággal uralkodott.
Igazság vagyon abban, hogy az
Egyensúly kevés figyelmet igényelt, egész addig, míg az Őrző és a Felvigyázó
végezte a feladatát, addig nem jöhetett létre sem baj, sem konfliktus és az
Egyensúly fenntartatott.
Dekád követett dekádot,
évszázad követett évszázadot, fiút követett fiú. Az Őrző és a Felvigyázó
gondnoksága alá vette részük szerint az erdő két felét és gyakran elhagyák
rájuk hagyományozott feladatukat. A Megfigyelők generációról generációra élték
békés életüket és saját törzsük jóléte foglalta le tevékenykedéseiket és így
lészen, hogy bővölködő uradalmat hoztak létre az erdő szélén. Bizony ritka
volt, hogy behatoltak volna az Erdőbe, mert veszélyes vala az és a Humánok nem
voltak mágiával átitatva, míg az Erdő légiónyi tündérnépséggel és más mágikus
fajokkal volt benépesítve.
Így esett meg, hogy az
ünnepélyes tisztség elfeledett lett Humán örökösei által. Az Örökség üres
tradícióvá silányult, majd sivár legendává amit kisgyerekeknek mesélnek hideg
téli éjszakákon.
Tiamat elküldetett Serpensért. A legbájosabb volt ő minden Sárkányok között, de
egyben a legcsábítóbb is, testének méretei pedig megegyeztek a humánok
méreteivel. Könnyedén megnyerte magának a humánok bizalmát és ajándékot hozá
nékik a föld szívéből: aranyat és gyémántot és mindenféle szépségű kövecset.
Nagyon szerették és nagyra becsülték ezért és követték lágy, ravasz szavait.
Mert bizony ravasz szavak
valák azok: Serpens nem mondott egyértelmű hazugságokat, de tudta, hogy hogyan
módosítsa a humánok szemléletét, hogy azok kicsit másképpen lássák a világot:
figyelmezzenek rá, hogy miképpen van az, hogy az Egyszarvúak kapták a legtöbb
szentséget mindenki felett: mindenkinél fürgébb, szebb és kedveltebb az Alkotó
szemében. A humánok szívébe lehelte a Sárkányok irigységét és az termékeny
talajra hullott és csak nőtt, nőtt.
A humánok titkolódzók és gyanakvók lettek. Elkülönültek az Egyszarvúaktól és
nem vettek részt azoknak játékaiban. Az Egyszarvúak észrevették ezt és
elszomorodtak, de a humánok porontyai még mindig gondtalanok és ártatlanok
voltak, asszonyaik pedig puhábbak és megbocsátóbbak mint valaha, ők
megtartották bizodalmukat és szeretetüket az Egyszarvúak felé, azt a köteléket
aminek ki kellett tartania.
Ám az Alkotó látta ahogy Műve
szétbomlik: ha a világ egy tökéletes gyémánt lenne, akkor ez a növekvő viszály
egy egyre hatalmasabb nyomaték, ami azzal fenyeget, hogy széthasítja azt. Egyre
nagyobb figyelemmel nézte ahogy a humánok mélyebbre és mélyebbre kerülnek
Serpens mágiájának hálójában: látta az ocsmány sötétséget, ami a Humánok
szívében lakozott és tudta, hogy cselekedni kell mielőtt a harag átváltozik
gyűlöletté és erőszakká.
Így hát az Alkotó létrehozott egy tükör világot: az eredeti halovány másolatát
és ide űzte a Humán fajt és a Sárkányokat, hogy újra gondolhassák annak
mikéntjét, hogy hogyan tudna-e Három Faj harmóniában együtt élni.
