Az unikornis
A magányos egyszarvú minden nap egyre kevesebbre emlékezett. A feledés mákonya ködbe burkolta elméjét; annak sem volt tudatában, hogy mind többet felejt. Emlékei a tenyérnyi vadonnal zsugorodtak, amit az Ember irtott szorgalmasan. Egyetlen dolgot azonban mindig tisztán látott: magában volt a széles világon. Szíve társra vágyott, de senki sem akadt.
Itt, a félhomályos erdő ódon fái között csend honolt a kétlábúak számára, ám az unikornis egész lényét áthatotta a zabolázatlan élet zsongása. Naphosszat vadcsapákon kóborolt, rejtett tisztások harmatos füvét legelte, és úgy érezte, minden rendben van. Éppen tavasz végére járt. A meleg nappalok és hűs éjszakák megszokott rendjébe gyakori záporok vegyültek, bőségesen öntözve virágzó fát és dús pázsitot egyaránt.
Néha elbóklászott egészen a vadon széléig, ahol csodálkozva szemlélte a kivágott fák törzscsonkjait, a felégetett cserjéseket, a beszántott réteket. Egyszer még az Embert is megpillanthatta. A kétlábúak a maguk nyelvén kiáltozva, indakarjukkal csapkodva hajtottak egy-egy pár halott egyszarvút. Kidöntött, ágafosztott fákat húztak magukkal.
Rettenetesen megijedt.
Visszafutott az árnyas erdő rejtekébe és megfogadta, soha többé nem megy a holt unikornisok, a vékonycsápos Ember közelébe.
A fejszecsapások nyomán pár óra múltán ez is elfeledte, miközben friss füvet legelt.
Ágasboga megvető horkantása ébresztette révedezéséből. Csobogó-hideg patakvizet lefetyelt, amikor a díszes agancskoronáját királyként hordozó szarvasbika odaléptetett elé, majd patájával a vízbe taposott, hogy felkavarja az iszapot.
– Ezt miért tetted? – Az egyszarvú furcsálkodva nézett a szarvasra.
– Takarodj a többi korcs után! Ez az erdő a miénk. Hordd el innen az undorítóan fehér irhádat!
– Többiek? – látszott rajta, valóban nem érti, miről beszél Ágasboga. Azt, hogy korcsnak tartották a szarvasok és őzek, elég régóta tudta, hiszen minden találkozásukkor a szemére hányták. Hószín szőre kirítt a barna és vörös, foltokkal tarkított prémek közül. Meg aztán, egyetlen szarva nőtt, az is csavarodva meredezett a homloka közepén. Tudta magáról, hogy megérdemli a lesújtó pillantásokat, a csípős megjegyzéseket, a szidalmat. Torzszülött. Mi más is lehetett volna?
Hiszen mindenki ezt mondta!
– Igen, a magadfajta fattyúk után! – rivallt rá Ágasboga, a Bőgődombi csorda vezérbikája. Fejét leszegte, támadást mímelt. Az egyszarvú riadtan hőkölt hátra. Ágasboga lépett és döfött, ő pedig megugrott.
– Miért akarsz bántani?
– Mert mi vagyunk a vadon urai! – Fújt dühödten a szarvasbika. – A ti napotok lenyugodott, torzszülött. Most már mi uralkodunk! Mi, szarvasok. És én vagyok a vadon királya, én, Ágasboga!
Mély levegőt vett és kidüllesztette széles szügyét. Agancskoronája hatalmasabbnak mutatta minden erdei állatnál. A magányos egyszarvú meghunyászkodott.
– Igen, te vagy a király – nyihogta halkan, fejét lehajtva.
– Kotródj urad szeme elől!
Ágasbogáéknak igazuk van – gondolta keserűen; messze elkóborolt a pataktól, a hideg-közönyös erdő mélyén léptetett. Torzszülött. De ennek most vége! Olyan leszek, mint ők.
Amit elhatározott, nyomban valóra is váltotta. Megugrott, és szélsebesen vágtázott az ősi óriásfák között. Ezüstfehér szőre eleven villám-ragyogás, egyetlen szarva fénylő csillag, arany sörénye lobogó nap. Egészen az északi Nagy Lápig rohant, s ahol patája a földet érintette, derengő nyomot hagyott maga után. Egy órába is beletelt, mire a fák körötte megritkultak, göcsörtös-sovány törzsükről mohaindák csüggtek alá. A csapás is egyre vizenyősebbé puhult; mindent belengett a rothadás émelyítő elmúlás-bűze. Köd lepett el mindent, alkonnyá homályosítva a delet is. Szokatlan csönd ülte meg a tájat; még a kígyók és békák kórusa is elhallgatott.
Minden némán figyelt, minden kivárt.
Rég fordult elő, hogy unikornis járt e vidéken, és a mocsár népe még azt is elfeledte, miként néztek ki. Most azon tanakodott mind, hogyan is fogadják?
A magányos egyszarvú észre sem vette őket. Egy különösen bűzös, méregzöld növényekkel lepett sármedence felé ügetett. Végül nagyot ugrott és előbb szügyig, majd nyakig merült a növények és állatok rothadó tetemétől orrfacsaró szagú mocsárba.
A láp egyre mélyebbre szívta, az egyszarvú pedig megijedt. Itt lelné halálát, ilyen közel a céljához? Soha! Küszködött, rúgkapált, evickélt és ágaskodott – befelé három szívdobbanásig tartott az út, kifelé három óráig. Halálosan kimerült, mire ki tudott kapaszkodni. El akart heveredni. Aludni. Napokig… hetekig. Izmai a kín dalát rikoltozták, testéről fürtökben lógtak a mocsár fekete férgei, szívták aranyló vérét, aztán lehullottak és lángok emésztették el őket.
Minden apró mozdulatért úgy küzdött, mintha még mindig a magába szívó sár venné körbe. Előbb egyik hátsó patáját húzta maga alá… majd a másikat. Nagyot fújtatott, és nekirugaszkodott.
Másodjára már meg is tudott állni a lábán. Irgalmatlanul viszketett az egész teste, akárha miriádnyi bolha marná egyszerre. Küzdött ösztönével, hogy megrázza magát. A mocsárlé így is patakokban csorgott róla.
Arrébb vánszorgott. Percek múltán talált egy olyan vizenyős foltot, ahol megpillanthatta a tükörképét.
A szarvától eltekintve egész teste mélybarna színt viselt, akár a vadon többi patása! Végre befogadják és lesz társa is!
Boldogsága szárnyakat adott neki, ám így is mélységes éjszaka ülte meg az erdőt, mire hazaért. Lerogyott a puha fűbe, és álomtalan álomba merült.
Szelleme messze szállt, túl téren és időn. Látta azt, amit elfeledett, tudta azt, ami ébren rejtve maradt előtte.
Az Ember megjelenéséig az erdők és mezők állatai a saját kíméletlen törvényeik szerint éltek; a gyenge az erős tápláléka lett. Azonban bárki erős előbb vagy utóbb maga is elgyengült és így végül mindenki a vadont táplálta. Az egyenlőséget sem ismerték, mégsem ölt senki kedvéből és vész idején testvérként küzdöttek. Urat egyet ismertek el maguk felett: az unikornisokat. Az egyszarvúak, bölcsen, a távolból vigyázták a vadont. Ritkán vegyültek az állatok közé, de bárhová is mentek, hószín szőrük, napfényes szarvuk mindenütt helyreállította az élet rendjét.
Két csoport morgolódott mindössze. A szarvasok azért, mert ők - szerintük - a jogos urai a vadonnak, elvégre délceg termetük mellett még az unikornisok is alacsonynak tűnnek, agancskoronához képest az egyetlen homlokdíszük meg egyenesen parányi. Bárki láthatja, a természet Istenanyja is királyoknak, királynőknek szánta őket! Mi több, ők együtt éltek, küzdöttek, szenvedtek és örültek a vadon népével.
A szarvasok mellett az őzek álltak ki egyedül, mondván, ha a nagy agancsúak a királyok, őket a hercegi cím illeti meg.
Az erdők és mezők állatai azonban lehurrogták őket. A farkasok megdézsmálták csordáikat, a vaddisznók dagonyává túrták itatóhelyeiket, a rókák, borzok, görények, de még a varjak és baglyok is kinevették a túl sokra vágyó pöffeszkedőket.
A szarvasok és őzek pedig színleg meghunyászkodtak bár, de a sértett szívükben tovább hevítették a harag hevét, mígnem fellángolt a gyűlöletük.
Amikor az Ember színre lépett, a vadon népe azt hitte, elfogadják a törvényeiket. Ám az esetlen kétlábú ravaszabb volt minden állatnál. Fegyvert készítettek előbb kőből, majd csontból, és egyik állatot a másik után győzték meg, hízelgő szavakkal, örömteli ígéretekkel, hogy ne az unikornisokat, hanem az embereket fogadják el uraikul. Cserébe biztonságos vackot, ételt és gondoskodást ajánlottak.
Az állatok véleménye megoszlott. Volt, aki hitt az Embernek – az egyszarvúak bölcsen uralkodtak, az agancsosak pedig velük éltek, de a bajban mind magukra hagyták őket; mások elutasították az ajánlatukat, mert sejtették, olyan ára lesz, amit drágán megfizetnek. Végül akadtak olyanok is, akik meg sem hallgatták a kétlábúakat, mondván, Természetanya mindig is gondoskodott róluk.
Az egyszarvúak sokáig távol maradtak, és hagyták, minden állat döntsön maga a sorsáról. Az Ember tartotta a szavát, azonban az ár, amit kért, valóban magasnak bizonyult. Ekkor azonban már nem volt visszaút, és a kétlábúak új szolgáik segítségével mind többet és többet hódítottak meg a vadonból.
Az unikornisok hosszú korokon át tétlen szemlélték az Ember térhódítását, ám közöttük is suttogva terjedt: hamarosan dönteniük kell. A kétlábúakkal, vagy ellenük – de választaniuk kell majd.
Ez az idő is eljött egyszer. Az egyszarvúak összegyűltek a világ minden tájáról, egyetlen, hatalmas ménesbe. Három éven át folyt a tanácskozás, és az addig rejtett búvópatak elemi erővel tört a felszínre. A valaha egységes és büszke faj két részre szakadt. A nagyobbik távozni készült, a kisebbik rész – alig kevesebb náluk – pedig maradni akart.
A többség útnak indult. A világ végéig vágtáztak, s ott felajánlották szarvukat, és vele életüket az Istennőnek. Ő elfogadta áldozatukat, és felvezette az unikornisokat az ég hatalmas, fekete rétjére.
Akik maradtak, hazatértek a mind kisebb vadonba. Hatalmas meglepetés várta őket.
A szarvasok és őzek elhíresztelték: az egyszarvúak örökre elmentek, s az állatok kénytelen-kelletlen elfogadták őket uraiknak. Az unikornisok haragra gerjedtek, azonban kevesen voltak a harchoz és az agancsszarvúak elkergették mindet.
A ménes hamarosan azonban újra összegyűlt. Három hét után döntés született: az Ember segítségét kérik. Nem hódolnak be – szövetkeznek velük.
Szavukat tettek követték, azonban az Ember sosem akart szövetségest magának. A szarvukat, mint zálogot elfogadták, és elvezették az unikornisokat az elkerített rétjükre. Az agancsszarvúakat ugyan legyőzték közös erővel, de a kétlábúak megtartották a zálogot. Az egyszarvúak pedig szarv híján meghaltak a diadal után. Az Embert szolgáló állatokká lettek maguk is.
Egyetlen egy maradt, aki nem tartott egyik ménessel sem, hanem a vadon mélyére húzódott.
Énekhangra ébredt. Egy kétlábú dalolhatott a közelben. Óvatosan közelített az Ember felé, patája alatt gally sem reccsent, fűszál sem hajolt – ha akart, hangtalan árnyként suhaanhatott. Percek múltán ámultan lesett ki az egyik szélesebb fa mögül: ezüstszőrű, törékeny tünemény ücsörgött a kis tisztáson. Ahogy a reggeli nap fénye végigsimított sörényén, mintha…
A magányos egyszarvú megrázta a fejét. Az nem lehet! – hitetlenkedett. Kétlábú unikornis?
A kétlábú felől áradó illat elárulta, kanca, aki érintetlen még. Elbűvölve nézte és a kétlábú, mintha megérezte volna a tekintetét, felpillantott. Az unikornis riadtan hőkölt vissza, mert mindazt látta benne, amit annyira akart.
Egy társat.
Tett egy tétova lépést a tisztás felé, és ekkor érezte ki a kancaillat mögött meglapuló idegen, szúrós szagot – az Emberét. Akkor már inkább Ágasbogáék! Szempillantással később már az erdőmélyi ösvényen rohant, a magányos, mocsársártól barna unikornis.
A szarvasbika, amikor meglátta, kinevette és elkergette.
– Ez csak sár! Azt hiszed, a mocsok elfedi undorító, korcs szőrödet?
Az unikornis keserű dühvel vetette magát a közeli patakba, és egyetlen szarva hegyétől a farka végéig lemosta magát. Mikor őzcsorda jött inni, elkergették, ő pedig futott, futott… messzire, sokáig.
A legsötétebb éj közepén felemelte könnyáztatta fejét az ég felé, és így beszélt:
– Istennőm, hallgass meg! Itt a szarvam, vedd el. Nem vágyom az égbe, nem vágyom a földre. Vedd el életem, mit sem ér az társ nélkül.
Egyetlen vékony fénysugár ragyogott le rá, ő pedig öntudatlanul rogyott össze.
A lány másnap is ugyanabban a fehér selyemruhában ment vissza a tisztásra, amiben az egyszarvút meglátta. Ugyanúgy dalolt virágszedés közben, ám ezúttal erős, nehezen téphető virágszárakat keresett.
Mikor eleget talált, énekelve ült le a tegnapi fa alá, majd fonni kezdett. Koszorú, vagy pányva – ugyanúgy kell elkezdeni.
Dalolt, buta dalocskákat, gyermeteg nótákat, szerelmes énekeket, ami csak eszébe jutott. Mindegy, csak az unikornis meghallja!
Kiskora óta vágyott egyre, a mesék és legendák eme csodalényére. Ó, megannyit álmodozott róla, hogyan fonja be sörényét, eteti a legfinomabb zabbal, itatja arany vödörből! Mennyire vágyott rá, hogy puha szőrét simogassa, amely biztosan puhább a legfinomabb selyemnél is! Magához akarta kötni, láncolni, dédelgetni és dicsekedni vele, had pukkadjon meg mindenki!
Énekelt, font és várt. Tudta, hogy el fog jönni hozzá.
Az unikornis zúgó fejjel ébredt, ám tudata azonnal kitisztult, amint a patak vizébe nézett, ahova inni ment. Szarva megmaradt, szőre azonban a szénnél is feketébb lett. Dühösen taposott a kristálytiszta víztükörbe, mintha az tehetne bármiről is. Haragtól elvakultan ugrott vágtába.
A rejtektisztás felé száguldott. Nem kellett az Istennőnek az áldozata? Hát majd az Ember elfogadja!
A szűz leány boldog mosollyal emelte fel fejét. Örömét még az sem árnyékolhatta be, hogy az egyszarvú, aki alig pár lépésre zihált tőle, éjfekete szőrű volt. Eddig úgy tudta, az unikornisok fehérebbek a hónál is, de az, hogy neki egy szénszín jut, még különlegesebbé fogja tenni! Nem hogy a barátnői… a világ összes királyleánya irigyelni fogja!
A fekete unikornis még egyszer, utoljára az égnek emelte tekintetét. Egyetlen könnycsepp gördült ki szeméből s hullott a földre. Tett egy lépést előre. A kétlábú kitárta karját, öle illatozva csábította.
Villám csapott a földbe, kettejük közé.
Mikor a szűzleány látása visszatért, sikítva ugrott fel és menekült, el, messzire. A fekete egyszarvú nem akart hinni a szemének. Ott, ahol a föld még mindig füstölgött, egyszarvú hevert. Él-e, vagy holt? Nem tudta.
Megböködte orrával, hallgatta, lélegzik-e. Az újonnan érkezett egyszarvú kanca végre kinyitotta a szemét.
– Hívtál, hát itt vagyok – súgta halkan. – Mindig is itt voltam, de szemeid vakok voltak, szerelem ereje nem tudott vezetni, mert szívedbe zártad azt. Most látsz először, most látsz igazán.
Több szó nem hangzott el, ha mégis annak tanúja csak az Istennő volt.
Ez az írás ajándék, melyet Krysten és Drakhonis írt számunkra. Köszönöm néktek, jó szárnyalást!
Az Istennő áldjon titeket!
